“Úgy neveztem el ezt a Freeszfe mentálhigiénés programot, hogy Freemental, és az egész miatt nagyon izgatott vagyok, mert úgy érzem, hogy valamit nagyon a nulláról indítunk, viszont pozitívum, hogy úgy lehet kialakítani – a szakmaiságot megtartva – , hogy a saját képzésünk, hallgatóink, munkavállalóink és közösségünk igényeire formálva fog megszületni a Freementál. Hosszabb távra célunk ezzel, hogy létrehozzunk egy olyan programot, ami miután nekünk bevált, meg lehet fogni és át lehet adni akár színházaknak, és mások figyelmét is fel lehet hívni arra, hogy mennyire fontos a színházi, illetve egyéb művészeti területeken, hogy törődni kell a mentális egészségünkkel, jóllétünkkel.”
Gazdag Lili jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója, emellett a Freeszfe egyesületi titkára – de ennél komolyabb projektben gondolkozik. Mivel pszichológiát tanul, így a szeptemberben induló képzésekkel egyidőben elindítja a Freementalt, ami a hallgatók és oktatók számára érhető el – ennek keretein belül segítséget nyújt majd az olyan mentális problémák ellen, amelyek a színházcsinálók világában sajnos gyakori. A témával kapcsolatban interjút készítettünk vele, amiben elmondta életútját, terveit, illetve tanácsot is ad a most felvételizők számára:
“Gazdag Lili vagyok, és most már negyedik éve dolgozom a Freeszfe Egyesületnél – hivatalosan, mint egyesületi titkár, de nem vagyunk olyan sokan munkatársak, így azért alapvetően mindenki belefolyik mindenbe, és minden munkát együtt csinálunk. Emellett pár éve hivatalosan etikai biztossá is választottak, ahol még nem volt szerencsére aktív ügyünk, de van egy ilyen irányvonala is a jelenlétemnek a szervezetben. Emellett jelenlegelsőéves mesterszakos hallgató vagyok pszichológia szakon a Károli Egyetemen. A Freeszfe-hez úgy kerültem, hogy Csató Kata az akkori elnök felkért engem erre a pozícióra, amikor elindult az egész Egyesület szervezeti működése, azóta vagyok itt. A terv az lenne a jövőben, hogy ha elvégeztem az egyetemet, és megkapom a pszichológus diplomát, akkor azokat a feladatokat, amiket most végzek ) átadnám, és én az Egyesület mentálhigiénés ágazatát dolgoznám ki szervezeti szinten.”
Miért a pszichológiát választottad?
“Én még gimiben találkoztam ezzel a területtel közelebbről, mert nálunk lehetett fakultációnak választani ezt a tárgyat, és lehetett érettségizni is belőle. Akkor és ott nagyon megtetszett, bár a gimnáziumban csak az alapokat, amolyan felszín-kapargató módon tanultuk. Utána jelentkeztem egyetemre, de nem vettek fel, mert nem lett elég pontom, szóval akkor jött egy váltás a színház felé: dramaturg szerettem volna lenni , készültem a felvételire. Ami végül visszahúzott a pszichológia felé az gyakorlatilag a saját terápiám elkezdése volt. Az egyéni terápiám során gyors és nagy rádöbbenéseim voltak önismereti kérdésekben, illetve az elakadásaimban megindult a haladás, elkezdtem ráérezni ennek az ízére – hogy ez fontos és működik.Mivel mindezt saját bőrömön tapasztaltam, ezért úgy voltam vele, hogy megpróbálom újra, és akkor már megszereztem a megfelelő mennyiségű pontot, így felvételt nyertem.”
A dramaturgiától mi határolt el pontosan?
“Nekem a pszichológiával is meg a színházzal kapcsolatban is egy volt nagyon fontos: segíteni szerettem volna embereken egyesével és társadalmi szinten is, valahogy változtatni. Segíteni az embereknek abban, hogy megismerjék önmagukat, és a buborékukból kitörjenek. Amikor nem sikerült a felvételim az Szfe-re, akkor utána jött egy újragondolás. Én a színházban nem éreztem, hogy ez nekem elég lenne, vagy hogy ez a műfaj ki tudna törni a saját falai közül. Én több emberhez akartam eljutni, hogy tényleg változást érjek el, és akkor azt láttam, hogy talán a pszichológia irányából, és egy konkrétan segítő-szakmán keresztül ezt jobban meg lehet élni, nagyobb hatással tudok lenni akár egyes emberek életére, vagy a nagyobb képet nézve a magyar társadalomra.”
Mit veszel észre a kortársaidon? Mi a fő probléma, ami miatt fontosnak tartod, hogy megjelenjen a Freeszfe-n is a pszichológia vonala?
“Én 29 éves vagyok, így inkább a velem egykorú emberekkel vagyok napi kapcsolatban, de a fiatalabbakon nagyon látom sok embernél az önismeretre való igényt, és hogy dolgozni akarnak magukon. Viszont ezzel együtt megvan a rendszernek az a hozadéka, hogy a minőségi ellátás – ha ezt valaki magánszférában szeretné megkapni – az anyagilag nagy teher. Emiatt is fontosnak tartom, hogy a Freeszfe Egyesületben megjelenjen ez a vonal, mivel én érzek egyfajta passzivitást sok mindenben – bár ezt nem akarom általánosítani -, de azt látom sokunkban, saját magamon is, hogy nagyon kevés dolog van már, ami úgy igazán tud izgatni, vagy ami igazán lelkesíteni tudna. Ezt a magyar gazdasági, politikai helyzet mind-mind hozza magával, hogy egyszerűen ez a tanult tehetetlenség ez valahogy beivódik az emberbe. Főképpaki gyerekkorától fogva kapja ezt, de mégha nem is a családjától, mert bőven lehet, hogy valaki jó családi háttérrel jön, ahonnan jó értékeket kap, de ez a tehetetlenségtársadalmi szinten tudattalanul gyűrűzik be.Úgy gondolomhogy ha az ember ebben nő fel, érezheti azt, hogy csomó minden kilátástalan. Ez fiataloknál az útkeresésnek a tematikájában is előjöhet, hisz nagyon nehéz, hogy egy középiskola elvégeztével ki kell találni 18-19 évesen, hogy mit is akar az ember csinálni. Szerintem a közoktatás sem feltétlenül azokat az igényeket tölti be egy gyereknél, amire alapvetően szüksége van – és most nem a lexikális tudásról beszélek, mert biztos azt is jobban lehetne csinálni, de azon erős fókusz van. Inkább számomra az a kérdéses, hogy a lelki- és személyiség-fejlődést hogyan támogatja meg a közoktatás. Az is kérdés, hogy később egyébként a felsőoktatás hogyan segít, ha segít. Szerintem tök sokan vannak a fiatalok közül, de az én generációmra is kollektíven lehet azt mondani, hogy nehéz megtalálni magunkat, mert annyira sok az irány, és olyan sok választási lehetőség van, hogy ez sokszor inkább összezavar, minthogy ezt a nagy szabadságot engedné, hogy megélje az ember. Egy szó, mint száz, igazából a Freeszfe Egyesületnél én úgy képzelem el ezt a mentális programot, amit majd igyekszünk beindítani, hogy legyen ezeknek a fiataloknak, akik idejönnek tanulni egy olyan szakmai és oktatási közege, ahová jó tartozni, és ahol mernek segítséget kérni, elmerik mondani a saját gondolataikat. Nincs egy felülről meghatározott szabályrendszer – nyilván vannak keretek, de nem kívülről jövő utasítások alapján csinálják, amit csinálnak, hanem kibontakoztathatják önmagukat, és valahogy az itt kialakuló társas kapcsolataikból tudnak töltekezni. Hogy ne érezzék magukat egyedül hagyva ebben a nagy szabadságban, hanem rá tudjanak találni olyan irányvonalakra, amiken el lehet indulni előre.”
Hogy nézne ki a segítséged a Freeszfe-n belül?
“Ez egy nagyon kezdetleges modell még, amit most így kieszeltem, a részleteit még nem is dolgoztam ki, de az lenne az alap koncepció, hogy mivel a Freeszfe amellett, hogy egy ilyen alkotói közösség is, meg előadások is születnek, a fő irányvonala mégiscsak az oktatás, így én az iskolapszichológia módszerét venném az egyik erős alapnak.
Ez ugye nem a klinikai vonala a pszichológiának – inkább a tanácsadás részét fognám meg, aminek nem a pszichoterápia az elsődleges célja, hogy egy hosszú, hónapokon, éveken át tartó terápiás folyamatot kezdjenek el a hallgatók; arra kapacitás sem lenne, mert valószínűleg kezdetben, még nem lesznek megadva azok a keretek, amik biztosítani tudják egy komplett pszichológus-team működését. Erre nincs is nagyon így idő, pénz, hely, logisztika, így első körben én rendszerszinten fognám meg ennek a lényegét arra gondoltam, hogy induló osztályonként külön tartanék én is foglalkozást, de felkérnék szakembereket, akik tapasztaltak ezen a területen. ezek lennének önismereti csoportok is, ahol a téma az az, amit behoz a hallgató. De lennének témaspecifikus foglalkozások is. Itt olyanokra gondolok – mivel művészképzések folynak nálunk: mit jelent a művészlét a gyakorlati életben, hogy ez milyen lelki terhekkel jár, mi az előnye, mi a hátránya, akár hogyha a pénzügyi szempontokat nézzük, akár a megélhetést, akár ha valaki ilyen szakmát végez, ilyen területen dolgozik, de mellette szeretne családot – ez is egy tök fontos kérdés szerintem, hogy ehhez a fiatalok hogy állnak, ezen a ponton. Amikor valaki színész akar lenni, és iszonyú lelkes, akkor amúgy felméri-e, vagy milyen gondolatai vannak a családalapítással kapcsolatban. Szerintem tudatosan lehet készülni, hogy valaki úgy vágjon bele ebbe a pályába, hogy tisztában van már a saját igényeivel, és azokkal az áldozatokkal, amikkel ez lehet, hogy járni fog. Ilyen témakiégés is, ami szerintem ugyanúgy, mint a pszichológusi pályán, ugyanúgy a színészeknél, színházas, filmes szakembereknél dolgozóknál is megjelenik.. Szerintem ezzel is érdemes foglalkozni. Ezek a foglalkozások a képzés elején jelennének meg, Fontosnak tartom, hogyminden ilyen törekvésünknek erősen prevenciós jellege lenne, azelőtt találkozzanak a hallgatók ilyen önismereti kérdésekkel mielőttt belekerülnek a vonatkozó élethelyezetbe.zt külön kiemelném, hogy ezekben a csoportokban nem terápiás foglalkozások lesznek, a használt eszközök meg a módszer érintőlegesen táplálkozhat a terápiás módszerek eszköztárából – akár a gyakorlatokat, vagy a játékokat tekintve, viszont a diagnosztika egyáltalán nincs jelen. Amennyiben valakinél felmerül, hogy neki komolyabb elakadása van, vagy mélyebb lélektani témában van szüksége segítségre, arra is tervezünk kialakítani egy hálózatot, hogy hova lehet őt továbbirányítani, klinikai szakpszichológushoz, vagy pszichiáterhez.hhez szeretnénk egy háttérhálózatot, ami már nem a Freeszfe, hanem olyan klinikus szakemberek, akik egyébként, ha nem is ingyen – mert amit mi kínálunk az a hallgatóknak így ingyen van – de akár kedvezményes áron szabad kapacitású szakemberek tudjanak vállalni olyan hallgatókat, akik jelzik nekünk, vagy nekem, hogy úgy érzik, szükségük lenne egy mélyebb terápiás folyamatra. Nem diagnosztizálunk senkit, és a csoportos része mellett bizonyos esetekben, ha szükségét látom, akkor egyéni tanácsadást is felajánlunk hallgatóknak közös megegyezés alapján. Ha például egy csoportos foglalkozáson előjönegy olyan téma, elakadás, amit a csoportban nem tudunk feloldani,akkor neki teretbiztosítunk ahhoz, hogyha ő is szeretné, hogy egy 5-10 alkalmas egyéni tanácsadásban kicsit beszélgessünk erről, ő mit gondol, mi segítene neki ebben a helyzetben, és az egyesület hogyan tudná őt a legjobban támogatni. Ha ez olyan, hogy leül velem heti 50 percben, és beszélünk akár életvezetési tanácsokról, akár a pillanatnyi elakadásokról, akkor azt meg tudjuk tenni, és ha én azt látom, hogy még mindig lenne olyan problémája, vagy elakadása, ami az én kompetenciámat meghaladja ezen a ponton, akkor irányítjuk tovább.”
Ez csak a Freeszfe-re korlátozódik, vagy más színészképző hallgatók is megkereshetnek?
“Nehéz kérdés, mert én most azt látom, hogy a tervek szerint nagyon sok hallgatót várunk majd jövőre – ezek a képzések most még nincsenek meghirdetve, de várhatóan a következő hetekben erre is sor kerül.Sok osztályt szeretnénk indítani, jóval több hallgatóval, mint ami jelenleg van, és most egyelőre ez a mentálhigiénés ágazat belőlem áll. A kapacitáshiány miatt nem merem azt most kijelenteni, hogy ez nyitott tud lenni a kezdetekben külső emberek számára is, ezt aa teszt-verziót alapvetően a Freeszfe tagjainak, és az ide bekapcsolódó embereknek szeretném hirdetni, már csak azért is, hogy akik most itt vannak, azok minőségi segítséget és odafigyelést tudjanak kapni. Még akkor is, hogyha 300 emberből 5 fogja igénybe venniezt a lehetőséget, és azt mondani, hogy neki erre szüksége van. arról fog szólni, hogy szeretnék egyrészt egy megelőző igényfelmérést is a hallgatók és dolgozók körében – merthogy ez nem csak a hallgatókat érinti, hanem ugyanúgy az oktatók számára is elérhető. Ezekben a csoportfoglalkozásokban nagyon jó lenne, ha nem csak a hallgatók, hanem az osztályvezető tanárok is részt vennének.. Azegyes alkalmak és a félév végén is egy reflexiós visszajelző kört szeretnénk élőben is tartani, de akár Google Forms-os felmérést is, ami alapján az egész rendszert át lehet alakítani az igényekre mérten. Ez bőven nem egy olyan terv, ami kompletten kész lesz szeptemberben, ez folyamatosan fog kialakulni, és ehhez szerintem kell egy-két év, amíg megtalálja azt az irányát, meg azt a folyását, hogy lássuk, hogy működik-e egyáltalán?”
És kilátásban van, hogy nőni fog ez a mentálhigiénés csoport?
“Én nagyon szeretném, már csak azért is, mert én most fogok végezni az egyetemen. Már elindítottam azt a folyamatot, hogy a program kialakításában konzultálni fogok akár a tanáraimmal, vagy olyan emberekkel, akikről tudom, hogy már dolgoztak hasonló területeken, van szakmai tapasztalatuk. Az még nagyon képlékeny, hogy bejelentett munkavállalót, tehát munkatársat veszünk-e fel mellém, vagy csak egyes projektekre vagy egy-egy csoportfolyamatra csatlakoznának be emberek. Nálunk már az egyetemen volt pályaszocializációs óra, amiben önismereti csoportok voltak, három egész nap egy félévben, és hasonlót képzelek el a Freeszfe-n is. Nekem ezekre a programokra vannak már a fejemben olyan szaktársaim, akikről tudom, hogy tudunk együtt dolgozni, szakmailag megfelelőnek gondolom őket, lelkiismeretesek, és szeretnének segíteni, jönnének. azért hosszútávon ez a cél, hogy ezt ne egy ember vezesse, hanem egy csapat, ahol esetleg még különböző felelősségi köröket is meg lehet osztani, hogy ki miért felel az egészben. De ez még nagyon kezdetleges.”
Mit üzennél azoknak, akik már készülnek a felvételire?
“Ami így elsőre eszembe jut, hogy én is felvételiztem többször is a színműre, és tudom, hogy ez egy olyan erős fókuszált állapot tud lenni – sokszor a színész szakra, meg az ilyen-olyan művészeti szakokra a felvételizés ez jellemző. Nagyon sokan jelentkeznek, nagyon kevés helyre, ez iszonyú stresszes tud lenni. Az ember úgy érzi, hogy egy lapra kell feltennie mindent. Én úgy gondolom, hogy meg lehet élni ezeket az izgalmakat, meg is kell, mert ez tök jó része is tud lenni az egésznek Az hogy valaki izgul, és nagyon komolyan veszi a felvételit – ez arról tanúskodik, hogy fontos neki, és ez nagyon jó, hogy vannak célok, és hogy van hova,van miért tanulni és fejlődni. A kudarcélményt akartam még kiemelni. zerintem az is teljesen rendben van, és teljesen helye van annak, hogyha nem vesznek fel egy ilyen szakra, és azt érzi a felvételiző, hogy összedőlt az élete és a világa. Nagyon nehéz onnan feltápászkodni, de úgy gondolom, hogy ezeket a rossz érzésekett is meg kell élni. A legjobb eset, hogyha ebből tud tanulni valaki, de azt is kiemelném közben, hogy annyira szubjektívnek gondolom a rendszert. Nagyon sok minden múlik azon, hogy milyen típusú ember felvételizik, milyen személyiségű emberek indítanak osztályt, és tudjuk ezeknél a szakoknál, hogy a többfordulós felvételiknélnagyon szubjektív, hogy egy tanár kit választ be az osztályába. Amit meg fontos szerintem látniuk azoknak a jelentkezőknek, akiket nem vettek fel, hogy az az ő tehetségükről meg az ő képességeikről azért nem mond el 100%-osan mindent, hogy őket nem vették fel abba az osztályba, a másik x embert meg igen. Az sok esetben bőven nem a jelentkezőről szól, hanem inkább arról, hogy milyen emberekkel látja az oktató, hogy együtt tud dolgozni, hogy ő milyen csapatot képzelt már ki a fejében, azelőtt, hogy bármelyik jelentkezővel találkozott volna. Mindemellettközben meg azt is gondolom, hogy ezeket a szakmákat nem csak egyetemi környezetben lehet megtanulni, meg bekerülni ebbe az egész körforgásba. És amit az előbb említettem, hogy azért hajlamosak vagyunk egy ilyen stresszes felvételi helyzetben azt érezni, hogy egy lapra teszünk fel mindent, és ha ez nem jön össze, már semmi nem sikerülhet – ez egy végletes gondolkodás szerintem. Ha kicsit hátrébb lépünk ilyenkor, akkor kivilágosodhat sok olyan út, ami még alternatívája annak, hogy színházban dolgozzak, hogy színész legyek, mert itt is, meg az egyetemi évek alatt is a szakmai tudás mellett a kapcsolatépítés az, ami ezen a területen nagyon fontos. Pont a kapcsolatépítés az, ami egyetemi kereteken kívül is megoldható, megtalálni az ilyen kapcsolódásokat. AFreeszfe mind a két utat tudja mutatni szerintem: egyrészről az induló osztályokkal az oktatás részében hozza meg ezt, de egyébként meg sok olyan program van, ami nem egy hosszabb elköteleződést igénylő dolog, nem egy 2-3 éves képzés. Ha oda nem is kerül be valaki, nagyon sok a szakmai, gyakorlati workshop, ahol általában azért szokott lenni hely, és elég sűrűn indul ahhoz, hogy be lehessen csatlakozni. Ezeken a workshopokon ez a kapcsolati-háló építés ugyanúgy megvan, mintha valaki a felnőttképzésben, vagy hosszabb oktatási folyamatba szeretne bekerülni. Tudom, hogy ezt így könnyű kívülről mondani, meg nagyon másban van olyankor az ember, amikor készül a felvételire, de talán ezt emelném ki: tök oké, hogyha valaki ezekután erős negatív érzésekkel küzd és ezeket meg kell élni, mert ezeknek helye van.sak figyelni kell rá, hogy nagyon szélsőséges, katasztrofizáló gondolkodásba ne csapjon át, mert mindig van B és C terv, amiről lehet, hogy később még az igazolódik be, hogy ez más irányból ugyanoda, vagy akár jobb helyre is juttathatja az embert.”
Lili olyan gondolatokat fogalmazott meg, amiket mi, művészlelkek is tudtunk már, de csak simán elfogadtuk, mondván: ez a dolgok rendje. Viszont: “vétkesek közt cinkos, aki néma”. Bár többször állítja, hogy még nem látja a teljes vázát, hogy hogyan fog a Freemental kinézni, de én a fél órás beszélgetés alatt csak azt éreztem, hogy minden a helyén van – ráadásul a legjobb kezekben. Neked felkeltette az érdeklődésedet?
A cikket az interjú utolsó pillanatainak gondolatával zárom:
“Mivel én is színházi családból jövök, saját tapasztalatom is, hogy mennyire erős az a jelenség, hogy a színházi munka és produktum az, ami mindig az első helyen áll, és saját magunkat, a személyiségünket, az igényeinket mennyire háttérbe tudjuk helyezni a művészet oltárán. Ezeket az áldozatokat, amiket sokszor magunktól is elvárunk, sokszor mások (rendezők, színházigazgatók, etc.) várnak el tőlünk, egyértelműnek vesszük, hogy ezeket az áldozatokat meg kell hozni, pedig ez nagyon nem egyértelmű. Nagyon nem kéne, hogy így működjön ez szerintem, hogy be kelljen áldozni a saját jóllétünket azért, hogy egy előadás megszülethessen. Tehát ennek a kettőnek együtt kéne megvalósulnia: a jó előadásnak és a mentális jóllétnek, Azt hiszem, ez az alapja így nagy általánosságban a Freemental programnak, aminek a részleteit még ki kell találni. Jó lenne megbolygatni ezt a bekövesedett rendszert, megkérdőjelezni olyan dolgokat, amiket eddig nem kérdőjeleztek meg.A művészek lelkét össze kell törni, és utána valahogy összerakni már nem akarja senki. Ebben valahogy felnyitni a szakma szemét: szerintem lehet úgy jó színházat csinálni, hogy közben az egyes ember és az ő lelke nem veszik el benne.”
Dukai-Nagy Boróka Hanna
